Maga a szeretet nem egyéb, mint hogy valakit mélyen érzünk, mélyen belelátunk a szemei mögé, a lelkébe, és bármilyen külső mögött felismerjük, hogy "Ő az!". Érezzük a gondolatait, és gondoljuk az érzéseit.

Egy ember van, egyetlenegy, akivel mindvégig együtt élsz: önmagad.

A szeretet természetes állapot. Olyan, mint a testi ember számára a levegő. S amikor megszületünk, hiányzik ez a "levegő". Szeretet nélküli légszomjunk van. Az egész lényünk magányosan didereg.

Minél mélyebben szeretünk valakit, annál kevésbé fontos a külseje.

Egy lényeges dologra felhívom a figyelmedet. Szeretni csak fölfelé lehet. Nem lefelé, csakis fölfelé.
Senkit sem szeretünk azért, mert buta, gonosz, aljas, csúnya,kellemetlen, gyenge, gyáva - hanem azért, mert okos, jó, szép, kellemes, erős, bátor. Még akkor is, ha nem ilyen - ha szeretjük, belelátjuk vagy beleképzeljük mindezeket az értékeket. Ha azt mondod: "olyannak szeretlek, amilyen vagy", nem igaz! Mert ha valóban szeretsz, többnek látsz, mint amilyen vagyok. Ha szeretsz valakit, fölfelé nézel rá, minőségileg többnek látod. Mai kifejezéssel azt mondhatnánk, hogy a szeretet nem objektíven lát. Aki szeret, az nem a szemével, hanem a szívével lát.

Szívvel látni nem azt jelenti, hogy nem látom a hibáidat, esendőségeidet, néha még a legtaszítóbb, legmegvetendőbb tulajdonságaidat is. Nem azt, hogy nem látom meg a gonoszságodat, amitől, mint minden ember, te sem tudtál vagy nem akartál megszabadulni - hanem azt, hogy mindezeknél följebb is nézek benned, és tudom, hogy több vagy, mint a démonaid!

Ha szerelmes vagy valakibe, olyasmit látsz benne, amit mások nem látnak. És te sem fogod majd, attól a másodperctől kezdve, amikor megszűnik a szerelmed. Visszaszürkül, visszacsúnyul, jelentéktelenné válik. A szív szemével nézni azt jelenti, hogy fölfelé látunk;
magasabbra és eszményítve.

Szülőnek lenni azt jelenti, hogy az ember egész látható és láthatatlan lényével szüntelenül hat és vizsgázik - ami jó bennünk és tiszta, s ami rossz és koszos: továbbadjuk. Állandó adásban vagyunk, akkor is, ha nem tudjuk. Sőt, főleg akkor! (...) Amit magadban elrontottál, tovább is adod. Nemcsak mint genetikus örökséget, hanem sokkal inkább mint lelki mintát, bűnt és erényt, lényed általad is ismeretlen minőségét. De amit magadban megváltasz - az utódaidban is megválthatod.

Kétféle beszélgetés van. Az egyik, amikor mondom a magamét. Amikor önmagamat akarom érvényesíteni. Szavakkal hatalmat lehet szerezni, olyan világot, amely csakis rólam szól, amelyben én vagyok a fontos: amit én gondolok, én érzek, én élek, én fájok - színjátékot, melyben én vagyok a főszereplő. Aki a magáét mondja: egyedül van. Olyan világban él, ahol senkinek sincs köze hozzá. Ennél pontosabban nem lehet elmondani azt a helyzetet, amelyben élünk, s amit úgy is nevezhetünk: a szeretetlenség világa. Aki csak mondja a magáét, annak nincs szüksége barát­ra, testvérre, feleségre. Csak közönség kell neki. A másik fajta beszélgetés az, amikor valaki társat keres. Ez nagyon ritka.

Csakis az érett lelkű nők képesek túllépni női szerepeiken s fölismerni, hogy önálló és szabad lények, akiknek sorsa - bár velük összefügg, de - nem csupán a Férfi.

Az a szomorú tény - tapasztalataim alapján mondom -, hogy nincs olyan asszony manapság, akinek a női önérzetét ne sértettük volna meg. Észre sem vesszük, mert a két nem közötti alaphelyzet eleve sértő a nőkre nézve: ha nem látok az asszonyomban többet, mint amit az emberiség évezredek óta lát benne: sértő. Ha rálegyintek, ha nem hallgatom meg, ha nem méltatom arra, hogy életem nagy kérdéseit megbeszéljem vele: sértő. Ha nem fedezem fel értelmét, méltóságát: sértő. És legyen az a nő egy kóbor utcalány, egy áruházi pénztárosnő vagy éppen az angol királyi családhoz tartozó Diana hercegnő - életét a női lényének sérelme nélkül megúszni nem tudja.

Az élet nem más, mint lelkünk tudattalan tartalmainak a sztorivá válása.

Aki önmagát a külvilágtól függővé teszi, előbb-utóbb boldogtalan lesz.

Tiszteld a tévedéseidet, a szenvedéseidet és a káprázataidat - a nagy végső szőtteshez szükség van rájuk!

Embernek lenni nehéz. Az emberi sors küzdelmet jelent, olyan életet, melyet a születéstől a haláláig végigkísér a félelem és a szenvedés. És ez mindjárt az idejövetel pillanatában kiderül. Manapság, amikor az élet értelmével együtt az eget is ellopták a fejünk fölül, nem illik erről beszélni. Minél sötétebb egy társadalom, annál kevésbé vállalja az emberélet tragikus valóságát, annál inkább próbálja becukrozni és színes papírba csomagolni a nehézségeket.

A beteljesült álomnak csak akkor örülünk, ha mi magunk is beteljesedünk. És csakis akkor mondhatjuk, hogy egy élmény a miénk, ha megharcoltunk érte.

A másikkal "jót tenni" csak akkor lehet, ha észre sem vesszük. A valódi "jótett" nem is lehet más, mint hogy a másik embert önmagához visszavezetjük; saját erejére, sorsmegoldó hatalmára ráébresztjük - végső soron, hogy megtanítjuk önmagát szeretni.

Most rólad van szó! csakis rólad, akiben az "én vagyok" élmény él. Az emberek jönnek-mennek, de te maradsz. Önmagad állandó társa vagy. Álmodban is kísér. Ott is énként bolyongsz, s rájössz majd, hogy a halálod után is megmarad. És most jön a lényeg. Ha ez így van, lehetetlen, hogy önmagaddal ne légy jóban!

A mai társadalom olyan beteg, hogy nem szabad közösséget vállalni vele. Neked is azt tanácsolom: Járj magánúton!

Ha lehet, elmenekülök. Akkor is elmegyek, ha nem szeretnek, és akkor is, ha én nem szeretek valakit.

Már látom, hogy én nem egy senkihez sem tartozó, magányos lény vagyok, hanem Valakinek a gyermeke. Egy szellemi Atyának a teremtménye, aki bennem él. És azt mondom, hogy ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd. Mert akármilyen az akaratod, jelentsen bár nekem ne csak kellemes dolgokat, de bajt és megpróbáltatást is, mégis tudom, hogy Jó Akarat - mivel szeretsz, és én is szeretlek.

Ha azt mondom, szeretlek, de nem ismerlek, akkor nem téged szeretlek, hiszen azt se tudom, ki vagy. Valakit beléd vetítek, aki nem te vagy, hanem csakis az én ábránd- és vágyvilágomban él. Rávetítem az arcodra, belelátom a lelkedbe, és azt hiszem, hogy
te vagy. Valakivel összetévesztettelek.

Figyeld meg, ha boldog vagy, hogy repül az idő. "Jé, már este van!" Ha pedig nagyon boldog vagy, akkor az idő nemcsak "repül", de meg is szűnik. Nincs. Egy olyan dimenzióban vagy, ahol nincsenek órák. Nincs holnap. Tegnap sincs. "Most" sincs - mert ha már tudod, hogy "most" van, nyomban félni kezdesz, hogy elmúlik az egész.

Sokan hordozunk olyan sebeket magunkban, melyeket nem gyógyít az idő.

Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. Amikor szembesültél azzal, hogy "nincs". Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül - a hiányban döbbenünk rá, mennyire szerettük. Utólag. És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt fölkelések, a rosszkedvű morgások, veszekedések, összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen - a hiány fájdalmas érzésével visszanézve villámfényben látod meg a múltadat, s azt kiáltod:
- Milyen hülye voltam! Nem láttam, milyen kincset szórok szét minden percben és órában!... Bár akkor tudtam volna, amit most tudok: hogy ajándék volt vele az élet! Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is! Másképp szólnék hozzá? Másképp látnám, másképp ölelném? És elmondanám neki azt, hogy? Mit is?... Amit nem lehet elmondani.

Egy párkapcsolat sokféle háborúságot, válságot, gyötrelmet rejthet magában. Hűtlenséget is. Hirtelen felszikrázó vad indulatokat. Mégis azt mondom, mindaddig érdemes csinálni, amíg a "szív szeme" átlát a viharok felhőin.

Minden embert másképp kell szeretni. Vagy nem szeretni. Ez is gond. Vannak lelkek, akikkel nehéz összehangolódnunk, mert épp ott szúrnak, ahol fáj. Vagy éppen fordítva: ott bántjuk őket, ahol érzékenyek.

Ha szeretünk valakit, elgyengülünk. Kiszolgáltatottak leszünk. Megalázhatóak. Gyakran vesztesek is. Egy szerelemben mindig az veszít többet, aki jobban szeret. A közönyös, akinek egy kapcsolat nem "vérre megy", erősebbnek tűnik... Azért is félünk szeretni, mert odaadóvá válunk, kiszolgáltatottá. Mondjuk ki: gyengévé... És, mivel a szerelem ritkán izzik mindkettőnkben egyenlő hőfokon, mindig annak a nehezebb, aki jobban szeret. Még akkor is, ha intenzívebb boldogságot él át, mint a másik. Mert utána ő lesz a boldogtalanabb.

A szeretetnek egyetlen törvénye van. Úgy hívják: szabadság.

A szeretet nem múlhat el - megmarad. Ezért van az, hogy senkit sem lehet megvigasztalni, ha elveszti azt, akit szeret. Minden vigasz erőtlen és hamis. Főleg az a mondat, hogy "az idő majd begyógyítja a sebedet". Nem igaz. Ez nem olyan seb, ami gyógyul. A fájdalom érzése idővel csökkenhet, de a széttépettség érzése megmarad.

Amit el akarok mondani a szeretetről, nem az, amit érzek vagy gondolok, nem is az, amit máshol olvastam. (...) Amit érdemes kimondani, az ott van, a lelkünk mélyén. És, ha valóban találkozni akarunk, csakis ott találkozhatunk, lelkünk legmélyén, mert ott összeérünk - az igazi találkozások ott történnek.

Magányban társat keresünk, mert nem bírjuk sokáig - s ha társunk van, előbb-utóbb újra a magányt, mert a közösséget sem bírjuk ki. Ez a "magánszívünk" szüntelen önellentmondása. Éppúgy működik, mint a lélegzés: beszívom: csak magam vagyok - kifújom: és az egésszel vagyok... Így védekezünk a fulladás ellen. Más szóval így élünk.

Ha szeretlek, beléd bújok, körülnézek benned. Először, mintha egy idegen országba érkeznék, aztán, amikor befogadsz, egyre ismerősebb leszel. Megértem, milyen neked, egy másik Én-nek lenni, sőt, egy kissé én is Te leszek. Már látom mi fáj neked, keserves és boldog emlékeid mintha az enyémek lennének. Ki tudok nézni a szemeden, onnan látom most magamat - és megismerem a múltadat, sorsodat, örömeidet és rögeszméidet. Ráhangolódok gondolataid hullámhosszára, s veszem a szíved kódolt adásait. Ha a szíved gyorsabban ver, az én szívem is hevesebben fog dobogni. És ha valamitől félsz, én is szorongani kezdek, és lehet, hogy megértjük, mitől félünk mindketten.

Szemünkkel s persze "lelki szemeinkkel" nemcsak nézünk, hanem varázsolunk, átformálunk, teremtünk is. Erről nem tudunk. Mi csak a visszavert fényeket érzékeljük, de hogy mi is fényadók vagyunk, arról egyszerűen nem veszünk tudomást.

Élhet melletted valaki, de ha a szívetek nincsen adásban, még akkor is idegenek maradtok, ha görcsösen szorítjátok egymás kezét. De ha a szív adni kezd, lehet a távolság a Föld másik pontja: válaszolnak rá.

Akit szeretsz, arra előbb-utóbb rátalálsz, egyszerűen azért, mert össze vagy hangolva vele.

Minél valódibb a szeretet, annál távolabbra hat térben és időben is.

Élő szó az, ami vérzik. Néha csak annyira, mint egy megszúrt ujjhegy. Az ember maga is megijed, amikor kimondja. Akkor is, ha olvassa. Ami mélyről jön, az mindig véres. Ami odabent természetes - hogy az élet: vér -, az a felszínen ijesztő. "Juj, ezt nem kéne kimondani!" "Ezt nem szabadna nyilvánosságra hozni!" Tiltakozást vált ki. Viszolygást. - S ugyanakkor örömet is!
A holt szóról nincs mit beszélnünk - legtöbbször azt mondjuk ki. A holt szó lehet szép, okos, művészi, de nincs benne vér. Nem "onnan" jön, bentről, a "dobogó szívből". A holt szavakat mindig valami helyett mondjuk ki, és ez a valami lényünk igazsága. Nem az a baj vele, hogy nem okos vagy szép - a baj vele az, hogy öl.

Mindannyian a saját világunkban élünk - és nincs átjárás.

Egy másik világ! Végtelen múlttal, emlékkel, ismeretlen érzésekkel. Belebújni egy másik ember lelkébe nagyobb kaland, mintha egy idegen bolygóra lépnél. Érthetetlen világ! A szavaink egyformák, csakhogy neki mást jelentenek.

Nem az a gondom vele, hogy a szeretet az emberiség legfontosabb szava. Bizonyos vagyok benne, hogy ennek a szónak a megértésétől függ minden! Ember és közösség sorsa. Ráadásul a legtöbb hazugság hozzá tapad. Nincs még egy olyan összehazudott, benyálazott, félreismert szavunk, mint a szeretet - nevében műveltük a legnagyobb botrányokat, tettük tönkre egymást, pusztítottunk ki népeket - s ugyanakkor mégis hiányzik, ez a... nem is tudjuk, mi... csak azt, hogy hiányzik.

Akinek látod magad: azzá leszel.

Aki szeret, annak fickándozik a szíve. Annak az élete színes és süt a napja.

Aki nem szeret, az olyan tájakon jár, ahol nem süt a nap.

Ha szeretlek, meglátom benned azt, akit te is csak ritkán látsz.

Ha szeretsz, olyan titkokat tudsz kihozni belőlem, melyekről én magam sem tudtam.

A szeretet azt jelenti, hogy fölfelé nézünk egymásban.

A szeretet mindent kibír - egyet nem: hogy elmúlik. Szeretünk - és vége?! Vége, örökre?! Soha nem lesz többé?! - Ez felfoghatatlan! Elviselhetetlen! Sokkal rosszabb, mint a fizikai kín vagy maga a halál, azért, mert egyszerűen természetellenes.

A természettel átélt egység élményére nincs szavunk. Benne vannak valamiben, ami bennük is van. Bennük van a Hold, a Nap, a csillagok és az ember számára érzékelhetetlen, titkos áramlatok. Ez a szeretet.

Magányos énünk börtönéből menekülünk a kapcsolatokba - és a kapcsolatokból menekülünk a magányos énünkhöz.

Érzem, hogy szeretlek! Te nem érzed? Lehet, hogy csak én érzem, és te nem érzed, hogy igenis szeretlek? Én belegebedek, a szívem hevesebben ver, s te kíméletlenül faggatsz? Hát van őszintébb jele a szeretetnek, mint hogy valaki érzi, hogy szeret?!

Csakis az a fontos, ami halálomkor a nyitott szememben marad.

Ha egy férj megcsalja a feleségét, de mondjuk nem annyira, hogy el is akarja hagyni, ott maradna mellette, de az asszonynak fáj, nagyon fáj, mert megsérül a női önérzete. (...) Ha ilyenkor "csak" a nő sérül meg benne, helyre lehet hozni, ha nehezen is. Mert bár első indulatában elítél a megsebzett nő, mégis fölmenthet a benne élő bölcs Ember, aki tudja, hogy a nemi vágyakon túl létezik egy mélyebb szövetség közöttetek, amely nem sérült meg. Ha azonban az Ember sérül meg, akkor nincs tovább. Akkor nincs miről beszélni, mert ez a biztos jele annak, hogy hiányzik a férfi-nő vonzalomnál mélyebb, valódi szeretet.

Összhangban egy másik emberrel csak akkor lehetek, ha magamhoz hűséges vagyok. Ha elárulom magamat, a másikkal is rossz viszonyba kerülök. Rossz viszonynak nevezem azt a kapcsolatot, ahol kiszolgáltatottleszek vagy zsarnok. Ahol belegázolok a másik lelkébe. Aholföladom magam, csak azért, hogy a másik befogadjon. És nemengedem a társamnak, hogy önmaga legyen. Ahol függővé válok, kiszolgáltatott, és a "szeretet" nevében olyasmit művelek, melytől nemcsak szenvedek, de önmagam előtt szégyellem is. Azon az áron, hogy magamat elvesztem, nem lehet szeretni.

Van, amikor egy emberi kapcsolat ideje lejárt. Barátok ezt értik, és csalódás nélkül tudják tudomásul venni, hogy ezentúl csak ritkán vagy sohasem látják egymást. Ez a szabadság nagy-nagy ajándéka, hogy még csak rossz érzésünk sem marad a válás után - hálásan gondolunk vissza egymásra.

Időnként meghal bennünk valaki, és valaki más megszületik. Ami elmúlt, annak múlttá kell válnia, s ha nem akar, akkor tudatos munkával azzá kell tenni. Maga az idő nem teszi azzá - segíteni kell neki. Hogy miért? Mert csak a testnek van ideje - a léleknek nincs.

Ha azt kérdezed, hol lehet manapság igazi szeretetélményt találni, gondolkodás nélkül azt felelném, hogy a ravatalozókban. Ott, utólag, amikor már vége a sztorinak, jövünk rá, hogy Ő volt AZ! Amikor hiányzik, amikor a hétköznapi unalomból és dulakodásból átlép a történetünk az Örök Fénybe, jövünk rá, kit vesztettünk. Most, amikor már késő, kezdünk el valóban szeretni.

Ez a legnehezebb manapság, ugye tudod?... Hogy hiányzik - nem is a szeretet - hanem a jóság. Ha valaki jó hozzánk, hirtelen melegünk lesz. Érezted már?... Hogy átsuhan rajtad valami megnevezhetetlenül kellemes érzés. Sőt, meg is lepődsz, hogy ilyesmi van még egyáltalán. Egy jó szó, egy jó tett - és szinte megszédülsz... Érezted már?

Egy rossz kapcsolatból kimenekült ember ritkán talál magának másik társat. Nemcsak azért, mert sérült, hanem azért is, mert torz még a lelke. Hordozza még a ki nem hevert méltatlanságok nyomait. Hosszú ideig még "nem ő". Meg van nyomorítva. Rajta vannak egy rossz tekintet torzító bélyegei. Gyanakvó. Férfi- vagy nőgyűlölő. (...) Először is, föl kell dolgoznod a múltat. Ez nem csak azt jelenti, hogy a sebeknek be kell gyógyulniuk, s a léleknek ki kell hevernie a bántások fájdalmas emlékeit, de főleg meg kell vizsgálnod mennyit rontott benned az elmúlt kapcsolat. Meg kell szabadulnod egy rossz igézet hatásától. Le kell tépni azt a torz maszkot, amit egy rossz viszony rád sütött. Meg kell találnod igazi arcodat. És, főleg, vissza kell nyerned az erődet! Ez a másik fontos tapasztalat: egy lélekrontó kapcsolatban mérhetetlen sok energiát veszíthetsz. Olyan világból, ahol nem szerettek vagy rosszul, önzőn "szerettek", fáradtan kerülsz ki. Kimerülten.

Egy szerény ember, ha batyujával vagy hátizsákkal gázol az áradó vízben, szomorú látvány, de nem olyan leleplező: látszik, hogy mindig közel élt a bajhoz, még ha mindenét elvitte is az ár, előbb-utóbb föl fog állni valahogy. De amikor az álboldogság dől össze, abban mindig van valami leleplező: mintha egy mesevilág díszleteit röpítené el a hurrikán, vagy öntené el a közönyös tengerár.

Egy életem van, ahogy keletkezett, úgy meg is szűnik. Éntudatom a semmiből jött, és hamarosan újra semmivé válik. Nem voltam, és nem leszek, soha. Úgy élek, mint aki álmából egy pillanatra felébredt, de csak azért, hogy rádöbbenjen: örökre el kell majd aludnia. S mivel mindenki az én világomat fenyegeti - a többi ember mind az ellenségem. Egyszer élek, soha többé, legyen meg, amit én akarok!

Figyeld meg, minden érzelmi kapcsolat megszűnése a halálélményhez hasonló. Nem azt éljük meg, hogy kiléptünk egy ismerős sugárzás hatókörzetéből, hanem hogy az egész megszűnt örökre. Nincs adás, nincs vétel többé. Ez az érzelmi szeretet nagy tragédiája. Ha nem érinthetem, ha nem érezhetem -, akkor nincs is. Elment, elutazott, meghalt.

Amikor az én magánszívem és a te magánszíved rádöbben, hogy együtt!... Amikor rájövünk, hogy benned is, bennem is van egy fájdalmasan különálló, de mégis összetartozó, széttéphetetlenül közös Élet, és ettől ver a szívünk - ez a szeretet.

Minden csoda alapja a szeretet.

Egyetlen hazugság minden más ponton hazuggá tesz! Ez a szeretettörvény igazsága, mert az élet: egység. Egyetlen lánc. S ha egyetlen szeme törött, nem lánc többé.

Néha a fájdalom jobban érlel, mint a simogatás. És a szívtelenség megtapasztalása nyitja ki szívünket.

Hogy mennyire "varázsvilágban" él minden ember, azt önmagadon nem látod. Saját ketrecéről senki sem tud.

Kellene az életemben egy ember, legalább egyetlen ember, akinél nem kényszerülök önvédelemre. Akinek lelkem titkos kódját ki merem adni. Akit beengedek magamba: ez vagyok, minden jóval, rosszal, nemes és szennyes gondolattal együtt. És ez az egyetlen ember az, akit valóban szeretek. Ha igaz az, hogy a szeretetben a kettő egy lesz, és egymásba ölelkezik, akkor ott nem lehetnek magántitkok, hozzáférhetetlen sebek, és főleg levegőtlen, gennyes sebek nem lehetnek, mert nem tudnak egymással összeforrni. Összeforrni csak a tisztaság tud, ezt még a sebészek is tudják, mert még a testünk is így működik. Senki sem tökéletes! És elvárhatatlan, hogy az legyen, mert az ember nem az.

Megismerni csak akkor tudlak, ha részt veszek benned, ha belülről éllek meg. Ha nem csak látlak és tudok rólad, de érezlek is - ha "én" minden idegszálammal megtapasztalom milyen "te"-nek lenni. Ezt nem lehet kívülről, csakis belülről. A megismerés a "jártál bennem" - "jártam benned" kölcsönös élménye. Ismerem a titkos utcáidat, lelkedet és tested rezdüléseit, érzékenységed, magányodat, vadságodat vagy félelmedet - azt, hogy mersz-e szeretni egyáltalán. Tudsz-e adni s elfogadni? - most derül ki valójában. Mert amit adsz, most azt magadból adod. A titkaid adod - amit féltesz, amit rejtesz, azt adod - és azt fogadod el tőlem is.

Az a másodperc, amikor igazán szeretünk, életünk egyetlen valóságos pillanata. A többi nem az. A többi boldogtalan varázslat. Őrület. Teli félelemmel és szomjúsággal. Mi persze éppen fordítva gondoljuk. Mi azt hisszük, hogy az a "valóság", amikor egyedül, kővé dermedt, magányos lélekkel élünk. Valóság a hétköznap, a közöny, az egoizmus, az én, az enyém, a pénzkereset. Valóság a tévé, a robot, a rohanás, a vásárlás, az aszfalt, a "senkihez sincs közöm" életérzése. És a szerelemről véljük, hogy káprázat, mámor. Amikor valóban szeretünk, mondják ránk az emberek, hogy "Te el vagy varázsolva, öregem! Te megőrültél!" - miközben egy tévedhetetlen hang lelkünk mélyéről azt mondja: "Itt akarok maradni, mert mindig ide vágytam! Itt akarok élni, örökké!" Amikor szeretjük egymást: kijózanodunk. Felébredünk. Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk. Ezt a csodát rendszerint akkor érjük el, amikor föladjuk a görcsös önvédelmünket, és elkezdünk egymásban, egymásért élni.

Fogd meg erősen a saját kezedet, adj erőt magadnak, és éreztesd zaklatott, boldogtalan és félelmektől gyötört lelkeddel, hogy van egy igazi barátja: önmagad.

Nem tudjuk kimondani. Szerelmes vagyok, nem eszem, nem alszom, elvarázsolt állapotban élek, szárnyalok a boldogságtól, öngyilkos akarok lenni, megszépülök, lefogyok, olyan vagyok, mint egy őrült - s azt mondom a kedvesemnek: "Szeretlek!" ... Mi ez?! ... Mi az, hogy "szeretlek"? Hol van ez a szó, ahhoz képest, amit élek? Sehol! Méltatlan a valósághoz! ... Nem kellett volna kimondani! Nem kevesebbet mondtam vele, hanem valami egészen mást! Semmit. Azt kellett volna mondani, hogy őrült vagyok, benned akarok élni, fáj, ha nem látlak, félek tőled, egyszerre vagyok kétségbeesett, alázatos, hatalmas, rémült, boldog, nyomorult... A sejtjeim szomjaznak rád... Azonnal meg akarok halni, és örökké akarok élni veled!... De hol jön ehhez a szó, hogy "szeretlek"?!... Ami a lélekben egy egész világ, az kimondva egy kopott, értéktelen jel. És ez minden nagy élményünkkel így van. Elmondhatatlanok.

Oldal: Müller Péter idézetek 1.
~Az életünk lelke. - © 2008 - 2025 - azeletlelke.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen honlap készítő az Ön számára is használható! A saját honlapok itt: Ingyen honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat