“Sohasem veszíthetjük el, amiben egyszer örömünket leltük. Mindazok, akiket mélyen szeretünk, részünkké válnak.”
|Helen Keller|
Azt gondoljuk, hogy az életünk megállt, miközben hatalmas léptekkel halad előre. A mozdulatlanság bennünk van. Még mindig szeretnénk visszatartani a visszatarthatatlant. El kell engednünk azt, ami távolodna tőlünk. Nem tarthatjuk vissza. Megvan a saját útja, mint ahogy nekünk is. A magunk élete, a magunk egyedisége épp olyan fontos.
Miközben a múltba kapaszkodunk, jelenünk és jövőnk is átfordul a múltba. Észrevétlenül öregszünk meg az emlékeink, fájdalmaink fogságában. Egykor elvesztettünk valamit. Valamit, ami talán soha nem is létezett. Már nem kérdés. Régen volt, vagy az is lehet, hogy egy perce történt. Lényegtelen. Visszahozni nem tudjuk. Elmúlt. Tovább kell lépnünk, hogy forrásaink ne apadjanak el.
Gátoltságunk még mindig torlaszkét hatalmasodik lehetőségeink elé. Elijesztjük magunktól az életet, ha mindig a bajokról és a gondokról képzelgünk. Ne vetítsük előre a nem létezőt.